Köszönetet a figyelmességért (a tábori oklevél „pótlásáért”), s hogy ennek apropóján végre elküldhetem ezt a sokat halogatott köszönőlevelet…
Köszönöm Önöknek, hogy ott lehettem a Kós Károly Táborban, s hogy ott és akkor annyi élménnyel gazdagodhattam!
Köszönetet azért a gondosságért és szeretetért, amellyel Önök a „jó ügyért” tevékenykednek, amivel ezt a tábort is megszervezték!
Bevallom őszintén, a kiírás elolvasásakor volt bennem egy kis félelem, kétség, hogy „ez vagy túl szép, ahhoz, hogy igaz legyen” vagy esélyem sincs a bekerülésre... Mindkettő hamisnak bizonyult.
Ez a tábor pontosan azt adta, amit a felhívásban ígértek, a nemzettudat és az itthon maradás iránt érzett elkötelezettség megerősítését, szakmai felkészültséget, kiváló szakemberek előadásait, (néprajzi és szociológiai) módszertani ismereteket, hasonló érdeklődésű fiatalok közösségét és a testi, lelki, szellemi gazdagodást, gyarapodást gyönyörű környezetben!
Lehetőséget adott a találkozásra, a vélemények és tapasztalatok ütköztetésére, a probléma megismerésére (igen sok oldalról), sőt, gyakorlati segítséget is.
Reményét adta az ideális nemzeti együttélésnek és együttműködésnek, s bizonyítékát annak, hogy jöjjünk bár sokan, sokféle körülményből a Kárpát-medence valamennyi tájáról, egyetértésben, a másikra figyelve, építő szándékkal tudunk munkálkodni. Jó volt látni, ahogy a rendezőkkel folytatott beszélgetés (a tábor második napján) után összesimultak az eltérő vélemények és konszenzusra jutottunk… A „turáni átok” megtörhető…
Ez a tapasztalatot köszönöm a leginkább, meg…
Hogy a bácsik és nénik kiálltak a kapuba, hogy minket üdvözöljenek… Hogy nem ritka, hogy maguk szőjék a szőnyegeket és törölközőket a szövőszékkel, ami óvatos becslések szerint is több mint 150 éves... Hogy a vasárnapi szentmisén a zeteváraljaiakkal együtt énekelni a magyar és a székely himnuszt megtiszteltetés volt és könnyet csalt a szemekbe… „Szállj dalom, szállj, gyönge kis madár, határokon túl a Hargitáig szállj”… Hogy az előadókról, legyen az egyetemi tanár vagy helyi gazdaember, néprajzkutató vagy vállalkozó, nem egyszer kiderült, hogy ő is volt „kint” (akár „odaát” vagy még távolabb), de hazajött, és ilyenkor egészen egyszerűen fogalmaztak.., Hazajöttem, mert én itt érzem jól magam… Hogy a karikás ostorok egész nap pattogtak, ezzel is bizonyítva a magyarság megélésének és megérzésének elementáris erejét, akárcsak… Hogy az a – méltán – híres magyar meccshangulat sem maradt el… Mert ez az éjjel sohasem érhet véget… Hogy összefogódzva még az „igazán botlábú” is megérezte a ritmust, a magyar szív verését és hajnalig jártuk a táncot. Hogy visszafojtott lélegzettel hallgattuk Levit, ha beszélt (olyan tisztán, őszintén és egyszerűen, hogy azzal megvidámít). Hogy ha valaki énekelni kezdett, mindenki folytatta vele és így hosszú-hosszú „népdalolás” alakult ki és a nagy tábortűzre mindig dobott valaki még egy és még egy ágat, hogy ne legyen még vége. Hogy amikor reggel megszólalt a „kedvenc nótánk”, akkor kezdett a Nap is felkapaszkodni a hegyen és lassan-lassan felsétált rajta és amikor hetedszerre vált el tőle, mi már nagyon szomorúak voltunk, mert nem akartunk még elmenni… És hazafelé is ezt mondogattuk, hogy rettenetes, hogy nem leszünk még egyszer ott, együtt… És a busz mellől lassan oszlott a tömeg, mert egyszerűen nem akartuk, hogy vége legyen…
„Igéből vár épült” és a tábor igazából csak ott kezdődött, és most rajtunk a sor, hogy mi is újabb várat építsünk!
