Demográfia – Hány magyar élne ma a Kárpát-medencében, ha nincs Trianon?
Ötmillió… Ennyi külhoni nemzettársunkról beszélt Antall József harminc esztendeje, amikor lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, s ennyiről szól az új „himnusz”, a Nélküled is. Ezzel szemben jó, ha ma tizenegymillió magyar él a Kárpát-medencében, ebből kétmillió továbbra is kisebbségi sorban.
Ne Trianon évét, 1920-at, hanem a történelmi Magyarországon végzett utolsó népszámlálás esztendejét, 1910-et, az akkori adatokat tekintsük kiindulópontnak, s ezeket az ezredforduló felmérésének eredményeivel vessük össze. 1910-ben a történelmi ország nem egészen huszonegymillió lakosából valamivel több mint tízmillió fő vallotta magát magyarnak. Ez a teljes lakosság csaknem ötven, Horvátország nélkül pedig majdnem ötvenöt százalékát jelentette. Az ezredfordulóig végbement demográfiai változások eredményeként két kulcsfontosságú tényt rögzíthetünk. Egyfelől az államisághoz jutott nem magyarok lélekszáma ezen idő alatt megduplázódott, másfelől a létrejött új államokban a magyarok száma (1910-ben 3,35 millió) legkevesebb húsz százalékkal csökkent.
Ha nincs Trianon, nincs a két világégés, ha a magyar impérium továbbra is kiterjed a teljes Kárpát-medencére, akkor ezen analógia mentén megalapozott a hipotézis, hogy a magyarok lélekszáma megduplázódott volna, az akkor durván tízmilliós nemzetiségeké viszont – ugyancsak húsz százalékkal – nyolcmillióra csökkent volna. S ez a magyarságra nézve még alábecsült forgatókönyv, hiszen egyrészt nem számol azzal a tényezővel, hogy 1910 tájékán a magyarság népszaporulata magasabb volt valamennyi nemzetiségénél, másrészt a Kárpát-medencében az ezredforduló tájékán nem huszonnyolc, hanem harminchárom-harmincnégy milliónyian éltek. A huszonnyolc és a harmincnégy közötti különbség éppen kiadja azt, ami az elmaradt magyar népszaporulat, valamint a fordított irányú asszimiláció számlájára lenne írható. Eszerint nemhogy tizenöt-, még csak nem is húsz-, hanem úgy huszonötmillió magyar élne – élhetne – ma a Kárpát-medencében. Már az ezredfordulón is jóindulattal csupán 12,5 millióra, jelenleg tizenegymillióra tehető magyarsággal szemben.
Számadatokkal így lehet a legérzékletesebben megragadni Trianon következményét, drámai veszteségét.
Hogy ez csupán fikció, történelmietlen mélymagyar okoskodás? Meglehet. Mentségünkre szolgál, hogy e gondolatmenetet egy történész, egyetemi tanár, az elkötelezett rendszerváltó, egykori honvédelmi miniszter Für Lajos vetette papírra Magyar sors a Kárpát-medencében című könyvében. S ha vitatkozni támadna is kedvünk az egyébként logikus okfejtéssel, egyet ne tagadjunk le: mindebből – különösen a létrejött új államok adataiból – pontosan kiolvasható a népesedési folyamatok lélektana. A győzelem büszkeségéből, valamint a vereség megalázottságából eredeztethető léthelyzet, a többség felemészti a kisebbséget örök igazsága.
A Partiummal együtt Romániához csatolt 103 négyzetkilométer területű „trianoni” Erdély magyarsága többször is érzékenyen megszenvedte a kivándorlást, illetve a deportálást. Az első világháború elvesztése után kétszázezren telepedtek át a „csonka” országba (s éltek hónapokon, sőt éveken át sokan marhavagonokban).
A második világháborút követően kisebb mértékben ez megismétlődött, s durván százezerre tehető a magyar anyanyelvű zsidóság elhurcolása miatti veszteség. Mindezt figyelembe véve kisebb csoda, hogy az 1910-ben 1 660 ezer lelkes erdélyi magyarság átmenetileg csekély mértékben gyarapodni is tudott, s lélekszáma a rendszerváltozáskor még meghaladta a másfél milliót. Közben persze Erdély demográfiai arculata jelentősen megváltozott, különösen az Ókirályságból a magyar többségű városokba betelepítés következtében. Az erdélyi magyarság részaránya harmincról húsz százalékra olvadt.
Szlovákiában az első világháború, az első bécsi döntés, majd a második világháború után is nagyfokú volt az identitásváltás. A beneši dekrétumok jegyében a reszlovakizáció és a kitelepítés egyirányú csökkenést eredményezett a magyarság létszámában. Az 1910-ben 884 ezer fős felvidéki magyarság a relatív kommunista konszolidáció évtizedeiben sem tudta meghaladni többé a hatszázezres számot, majd a rendszerváltozás éveiben – különösen a felgyorsuló asszimiláció hatására – fogyásnak indult, részaránya egy évszázad alatt harminc százalékról tíz alá esett.
A második világháború után Kárpátalját Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz csatolták. A bevonuló szovjet csapatok a helyi magyarságot azonnal megtizedelték, besorozták a málenkij robotra hurcoltak tömegébe. A régió nemzetiségi összetétele itt is drámaian megváltozott. Miközben a magyarok száma az 1910-es 183 ezerről az ezredfordulóra 152 ezerre fogyatkozott, aránya a többséghez képest harmincról tizenkét százalékra zuhant.
A délvidéki magyarság Jugoszláviához – újabban Szerbiához – tartozó, a Vajdaságban tömörülő túlnyomó többsége hasonló veszteségeket szenvedett. Lélekszáma az 1910-es 417 ezerről az ezredfordulóra 290 ezerre, aránya 21,5 százalékról 14,3-ra esett vissza, s az 1944–45-ös népirtás traumáját is fel kellett dolgoznia.
A horvátországi magyarság száma egyrészt a fiumei „hídfő” elvesztésével szenvedett csapást, de folyamatosan erodálódott a határ menti, Dél-Baranyában élő tömb is, amelynek száma az ezredfordulón már nem érte el a húszezret sem. Szlovéniában (Muravidék) és Ausztriában (Várvidék) hasonló a helyzet, még kisebb számokkal.
Legutóbb – Ukrajnát leszámítva – 2011-ben végeztek majdnem teljes körű adatgyűjtést a Kárpát-medencében, jövőre várható újabb népszámlálás, de Péti Márton, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnökhelyettese arra hívja fel a figyelmünket, hogy pontos képet nem remélhetünk ettől:
– Megváltozott az adatgyűjtés hagyományos módszertana. Ausztriában és Szlovéniában már a legutóbbi népszámláláskor sem vizsgálták – egyszerűsítésből vagy esetleg egyéb jól felfogott nemzeti érdekből sem – a nemzetiségi megoszlást, és e gyakorlat máshol is teret nyerhet, de a globalizálódó világban mindenhol egyre bonyolultabb a lakhely és nemzetiség szerinti felmérés – mutat rá Péti Márton.
Magyarország és a külhon kapcsolatában a rendszerváltozás óta – különösen a kommunista időszak elszigeteltségéhez képest – az áttelepülési hullám a legmarkánsabb jelenség, ennek mértéke minimum 350 ezer főre tehető a leszármazottakkal együtt, enélkül Magyarország lakossága már tíz évvel korábban tízmillió alá esett volna.
– Közép- és Kelet-Európában viszonylag ritka, hogy ilyen mértékű vándorlási többletet nyerjen egy ország – szögezi le az NSKI elnökhelyettese.
– A külhon felől nézve ez persze vérveszteség, s még aggasztóbb, hogy az elmúlt évtizedben már nem Magyarország az első számú kivándorlási célország, így ez könnyen jelentkezhet veszteségként a teljes Kárpát-medencei magyarságra nézve.
Ugyanakkor a magyarországi bevándorlás üteme azért mutat lassulást, mert kezdenek kimerülni a külhoni tartalékok. Péti Márton kedvező folyamatokat is említ:
– A magyar identitás értéke bizonyos térségekben erősödött, itt a magyarság képes asszimilációs többletet felmutatni. Ha ez a hivatalos népszámlálási statisztikában nem mutatkozik is meg, az óvodai, illetve iskolai beiratkozás adatai ezt tükrözik. Érdekes módon ez a jelenség a jogilag leginkább hátrányos helyzetű kárpátaljai magyarság esetében érzékelhető a legerősebben a mai napig, de távlatosan és potenciálisan akár a határ menti területeken máshol is megfigyelhető lehet majd ilyen fordított irányú asszimiláció vagy legalábbis a magyar identitáselemek erősödése a nem magyar vagy többes kötődésű népességben, hiszen a szomszédos országokból érkezve mind többen vállalnak munkát vagy választanak agglomerációs lakóhelyet hazánkban. Az abszolút mellett a relatív mutatókat is érdemes vizsgálni, ezek szerint a többségi nemzet több országban lényegesen nagyobb tömegekben vándorol ki, még ha napjainkra mérséklődnek is e különbségek. Biztató lehet, hogy a szomszédos országokban is kiépültek a demokratikus rendszerek, s helyi szinten legalábbis a magyarok politikai pozíciói mindenhol erősek.
Péti Márton hangsúlyozza, hogy a Kárpát-medencéből való magyar elvándorlás mérséklődése, amelyre már utalnak jelek, jóval kedvezőbb népesedési forgatókönyvekhez vezet az NSKI és a Népességtudományi Kutatóintézet nemrég zárult közös Kárpát-medencei magyar népesség-előreszámítása szerint.
A felmérések alapján Magyarország jelenlegi népessége – talán még – meghaladja a kilencmilliót. A különböző nemzetrészek létszámadatai a következők: Erdély 1,1–1,15 millió, Felvidék 470–480 ezer, Délvidék 210–230 ezer, Kárpátalja 120 ezer, Horvátország tíz–tizennégy ezer, Szlovénia hatezer. Ausztria speciális eset, hiszen az őshonos őrvidéki magyarság száma már csupán három-öt ezerre tehető, de az életvitelszerűen Ausztriában élő magyaroké meghaladja a százezret is.
Ha e számokat összeadjuk, körülbelül kétmillió a végeredmény – szemben az ötmillióval.
Megfordul-e, megfordítható-e a folyamat? Nemzetünk ereje véges, de ha valamire, arra építhetjük a jövőt, hogy minden hányattatás dacára még mindig a magyar a Kárpát-medence legnagyobb lélekszámú nemzete, és a jelenlegi tendenciákból kiindulva e pozíciónk még évtizedekig nem kerül veszélybe.
Novák Miklós