| Az idézett, megszívlelendő intelmet is tartalmazó definíció a „szórványok apostolának” is titulált Vetési László erdélyi szociográfustól, szórványkutatótól származik. Az egyházi íróként is ismert szakértőnél kevesen tudnak többet azokról a veszélyeztetett etnikai csoportokról, amelyek hátrányos térbeli elhelyezkedésük, arányaik, lélekszámuk miatt nem tudják önerőből megőrizni identitásukat, értékeiket Erdélyben.
Az általa felbecsülhetetlen értékű terep- és kutatómunkával gazdagított szakirodalom a határon túli magyarságnak ama rétegét nevezi szórványnak, amely a többségi nemzetekhez képest településén, mikrorégiójában harminc százaléknál kisebb arányban él, hátrányos nyelvi-etnikai, vallási helyzetben, és a nemzettesttől elszigetelődve, leépült intézményrendszerrel, folyamatos veszélynek, felszámolódásnak van kitéve.
Az 1,2 milliós romániai magyarság közel fele, mintegy ötszázezer lélek halmozottan hátrányos nyelvi-etnikai helyzetben él, saját belső erejéből pedig nem képes etnikai értékeit megőrizni. Erdélyben mindössze egy-két évtized maradt még hátra a mentésre mintegy háromszáz olyan településen, ahol jelentős történelmi emlék, műemlék templom, kastély, emlékhely tövében mindössze 10-20 magyar él.
Ezeken a – többek között dél-erdélyi, Szeben, Krassó-Szörény, Hunyad megyei – vidékeken jobbára csak a tárgyi, szellemi értékek begyűjtése maradt feladatként. Erdély számos más régiójában viszont a tömbben élő magyarok, politikai és civil szervezetek, egyházak összefogására, az anyaország sürgős és hathatós támogatására van szükség ahhoz, hogy a szórványban élő közösségek megmaradjanak a magyar nemzet számára. E téren szerencsére hosszan lehetne sorolni a pozitív példákat.
A magyar kormány a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-n keresztül nyújt támogatást szórványprogramokra, a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) szórványszakbizottsága a különböző szakpolitikák kidolgozásával tartja napirenden a szórvány ügyét, ugyanakkor az anyaországi odafigyelésen túlmenően a külhoni közösségek körében is tetten érhető a szolidaritás.
A székelyföldi Hargita és Kovászna megye néhány évvel ezelőtt indította útjára szórványmentő programját, amelynek célja, hogy a tömbmagyar erdélyi régiók kulturális és más jellegű rendezvények szervezése révén, közösségek közötti testvérkapcsolatok kialakításával erősítsék a szórványban élő magyarok önazonosság-tudatát, a tömbmagyarság és a szórvány szellemi kötelékeit.
Ezek a támogatási formák és programok már csak azért is elengedhetetlenek, mert a legutóbbi, 2011-ben végzett romániai népszámlálás adatai katasztrofális képet mutatnak a szórványmagyarság helyzetéről, amelynek demográfiai eróziója rendkívül felgyorsult. Miközben 2002 és 2011 között a romániai magyarok összlétszáma 13,5 százalékkal, 1,2 millió főre apadt, addig a Bánságban a magyarok népességfogyása elérte a harminc, Arad, Fehér, Máramaros és Szeben megyében pedig a húsz százalékot. A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet becslése szerint 2032-re a bánsági, dél-, valamint észak-erdélyi magyarság száma megfeleződik a 2002-es lélekszámhoz képest, és a kilenc szórványmegye magyarsága 135 ezerre csökken.
Sokan úgy vélik, a többségi nemzetbe való beolvadás folyamata csak úgy állítható meg, ha erősítik a szórványmagyarság nemzettudatát, és biztosítják egyházi, intézményi tevékenységeit. Mások elengedhetetlennek tartják, hogy ezekről a ma még aránylag népesebb területekről is visszavonuljon a magyarság, miután nem lehet benépesíteni őket, a közösség tagjait pedig tömbvidékekre kell telepíteni.
Az elmúlt időszakban rosszallást váltott ki erdélyi magyar politikusok, valamint szórványban működő iskolák, kollégiumok vezetőinek körében, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) munkatársai a székelyföldi oktatási intézményekbe csalogatják a magyarok által gyéren lakott vidékeken élő magyar diákokat. A magyar kormány által 2012-ben létrehozott budapesti intézet szórványösztöndíj-programja azokat a nyolcadik osztályos fiatalokat célozza, akiknek nincs lehetőségük magyar nyelven folytatni középiskolai tanulmányaikat, és emiatt román nyelvű oktatási intézményekbe kényszerülnek.
Az RMDSZ szórványmegyékben politizáló képviselői közül többen azzal vádolták az NSKI-t, hogy a fiatalok egyenként történő elcsábításával, a „gyöngyhalász-politikával” a szórványközösségek létét veszélyezteti, holott szerintük az otthon maradás lehetőségeit és feltételeit kell megteremteni. A kutatóintézet jelenlegi akciója annak az elméletnek a gyakorlatba ültetése, amelyet az NSKI-t irányító Szász Jenő fogalmazott meg két évvel ezelőtt. Az általa felvetett gyöngyhalászmódszer lényege a magyarságához jobban ragaszkodó embereknek a szórványból a tömbmagyarságba való telepítése. Szász ugyanakkor nemrég arról beszélt, hogy a Székelyföldön kellene működtetni azokat a kollégiumokat, amelyekben a szórványban született gyermekek tanulnak.
Bár ezek a sokáig tabunak számító kezdeményezések a terület szakértői szerint is megfontolásra érdemesek, a tiltakozáson és a vádaskodáson túlmenően érdemi vita nem alakult ki a témában, aminek oka elsősorban Szász Jenő személyében keresendő. A tizenkét éven keresztül Székelyudvarhely polgármestereként tevékenykedő politikus sokáig az RMDSZ egyik legádázabb politikai ellenfelének számított, az ő nevéhez fűződik például a szövetség első alternatívájaként létrejött Magyar Polgári Párt (MPP) megalapítása.
Tulajdonképpen az RMDSZ számára minden vállalhatatlan, ami Szász részéről fogalmazódik meg. Holott a szövetség számára is világos, hogy szórványvidékeken már csak a folyamatosan apadó gyereklétszám miatt is fenntarthatatlan a jelenlegi iskolahálózat, és bizonyos tanintézeteket óhatatlanul be kell zárni. Erre utalnak Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tavaly, a magyar szórvány napjává nyilvánított november 15-én elhangzott szavai, miszerint a következő időszakban „fájdalmas döntéseket” kell hozni az oktatás terén. „El kell dönteni, hogy mely osztályokról, iskolákról mondunk le, melyeket erősítünk meg, hogy minden magyar gyerek járhasson magyar iskolába, ha a szülei így döntenek” – szögezte le a politikus.
Márpedig sem a Kelemen által vázolt perspektíva, sem Szász gyöngyhalászelmélete nem sokban különbözik Tőkés István nyugalmazott kolozsvári teológiai professzor évekkel ezelőtt megfogalmazott álláspontjától. Tőkés László EP-képviselő, volt királyhágómelléki református püspök apja szerint nem lehet megmenteni egész Erdélyt, éppen ezért ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead, és ahol még magyar életet lehet építeni. „Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő” – jelentette ki a Krónika erdélyi napilapnak 2011-ben adott interjúban Tőkés István.
A szórványmagyarság megmaradását célzó elképzelések és törekvések közepette nem segíti a megoldáskeresést, hogy az ügy ilyesfajta megközelítése jobbára ma is tabunak számít, és nem alakult ki széles körű szakpolitikai, társadalmi vita a témában. A konszenzus hiányáról nem is beszélve. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes nemrég kijelentette: a magyar kormány számára a magyar nemzet minden tagja egyaránt fontos, és nem támogat olyan törekvéseket, amelyek a szórvány kiüresítését célozzák, így a „gyöngyhalász-stratégiát” sem. Vagyis még a magyar kormány szintjén is eltérnek az álláspontok a kérdésben.
Eközben viszont az asszimiláció, a szórvány kiüresítése a gyöngyhalászattól függetlenül is feltartóztathatatlanul zajlik. Sürgősen el kell dönteni, milyen stratégiát alkalmazva lehet a leghatékonyabban segíteni ezt a közösséget, mert az idő nem nekünk dolgozik.
Forrás: Rostás Szabolcs írása a Krónika Online-on
|