Zsáki István 1942-ben született Topolyán. Főiskolai tanulmányait Pristinában végezte. 1975 óta tagja a Vajdasági Képzőművészek Egyesületének, valamint több hazai és külföldi művésztelepnek. Alapító tagja a bácskossuthfalvi 9+1 és a szabadkai Bucka Gányó művésztelepeknek. 2002-es nyugdíjba vonulásáig képzőművészet szakos tanárként dolgozott. Jelenleg a topolyai művésztelep és az Art Gallery képtár vezetője.
Zsáki István figurális képei jól tükrözik a hagyományokhoz való visszanyúlást, a régi mesterek szeretetét, tiszteletét. Képein a fehér, gyűrött, itt-ott szakadt papírlapra szórt földdarabok, kövek, kagylók mellett, zöldségek, gyümölcsök, madarak és egyéb más kellékek jelennek meg különféle kompozíciókban. A kuszaság látszatát keltő elrendezés azonban alaposan megkomponált. A művész apró kiegészítőinek egész tárházából válogat egy-egy művének az elkészítésekor. Saját bevallása szerint: „A képeimen található tárgyak a föld motívumából indulnak ki. Ilyenek a kövek, - amelyekben, úgy érzem, az őseink lelke van bezárva -, a gesztenye, a csiga, a dió vagy az alma. A fűcsomók az otthon melegét jelentik, de az elhagyott házat, fészket is.”
Szász Jenő, beszéde elején emlékeztetett, több okunk is van az ünneplésre: az első és legfőbb, hogy Advent második felébe léptünk, s közeleg a Megváltó megszületése, amelyre ebben az időben várunk. A másik ok, hogy – ahogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke fogalmazott – Zsáki István vajdasági festőművész mintegy karácsonyi ajándék gyanánt elhozta Délvidék művészi üzenetét a magyar nemzet fővárosába, Budapestre. A harmadik pedig nem más, mint, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet nemrég három éves lett.
Az Intézet elnöke a művésszel kapcsolatban elmondta, hogy „Magyarországon született, Jugoszláviában nőtt fel, ma pedig Szerbia területén él, úgy, hogy közben soha nem hagyta el szeretett szülőföldjét. […] A magyarság veszteségének allegóriáját látom a képein. A Kárpátokkal határolt gazdag tájakat, hegyeket, lankákat, síkságokat, a dús legelőket s hatalmas erdőket, melyekből csupán egy fehér vászonra szórt maréknyi anyaföld maradt.” A negatív képzetet követően azonban Szász Jenő pozitív reményeinek adott hangot, miszerint „Hinnünk kell azonban, hogy ez a maréknyi anyaföld, amely megmaradt, összeköt és összetart bennünket, magyarokat. Ha minden magyar – éljen akár itt az Anyaországban, bárhol a Kárpát-medence területén, vagy a világ bármely szegletében – fog egy maréknyi anyaföldet, és összehordjuk, összeadjuk, akkor abból nem egy esendő homokvár, hanem egy szilárd építmény, a haza épül újra!”
Balatoni Mónika Sebő Ferenc szavait idézte: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” – hozzátéve, hogy a művészetnek és a kultúrának akkor van értelme, ha nem csak beszélünk róla, hanem megéljük minden pillanatát. A Velencei Biennálé volt nemzeti biztosa úgy véli, hála illeti a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet, amiért azt gondolja, hogy létre kell hozni olyan közösségi tereket, ahol a közösen megélt élmények mentén erősíteni tudjuk egymást, a Kárpát-haza Galéria pedig pontosan ezt a küldetést testesíti meg.
Léphaft Pál a „Vajdasági Csend” mibenlétét taglalta. „A festőművész pontosan a szavakat kerülte el, amikor hagyományos eszközökkel megfestette saját szavait, gondolatait, álmait, emlékeit, mi a lehetetlennel próbálkozunk, hiszen arról beszélünk, aminek csak megfestve van értelme.” A művész mégis feltette a kérdést: milyen is a vajdasági csend Zsáki István képein? Meggyőződése szerint a kép mindig kérdés, soha sem válasz. „Nem mellettünk ül, hogy megpihenjünk, hanem velünk szemben áll, így szembesülünk. Ezért válaszát ki-ki magában keresse!”
A megnyitó rendezvény színvonalát Pitti Katalin Liszt Ferenc-díjas operaénekes, Érdemes Művész előadása emelte. A kiállítás megtekinthető 2016. január 15-ig a Forrás Galériában.
