- Elnök úr, a tavalyi rendezvény sikere után ezúttal is nagyon nagy készülődés és várakozás előzte meg a II. Budapesti Székely Bált. Hogyan értékeli az idei eseményt?
Szász Jenő: Nagyon szép számban gyűltek össze a székelyek, a Tiszteletbeli Székelyek és a székelyeket tisztelők Budapesten, a nemzet fővárosában. Közel négyszázan vettünk részt a II. Budapesti Székely Bálon. Bízom benne, hogy az esemény mindenki szívében felizzította a nemzeti összetartozás szunnyadó parazsát és újabb személyes kapcsolatok is fogantak. Mindezt a gyönyörű helyszín, a felújított Várkert Bazár és a székely hagyományokra építő menüsor tette még autentikusabbá és felejthetetlenebbé. A Háromszék Táncegyüttes által színpadra vitt Gábor Áron-táncdrámát látva pedig mindenképp úgy gondolom, tévednek, akik azt állítják, hogy a nemzeti összetartozás, a nemzeti kultúra divatjamúlt, ósdi fogalom. Hálával tartozom/tartozunk a bál fővédnökének, Kövér László házelnök úrnak, hogy a székely zászló kitűzésével a Nemzet Házává avatta az Országházat. Ugyancsak köszönettel tartozunk a bál védnökének, Tarlós István főpolgármester úrnak, aki befogadott minket, külhoniakat a Nemzet Fővárosába, begyógyítva a sebet, amelyet a 2004. december 5-i népszavazás eredménye okozott szívünkben. Hasonlóan köszönet illeti a bál díszvendégét, Schmitt Pál elnök urat is, aki a nemzet újraegyesítését mindig is szívügyének tekintette.
- Miután 2004. december 5-én az elszakított testvéreik befogadására Magyarországon sokan voltak ugyan, de nem elegen, önök létrehozták Székelyudvarhelyen a Tiszteletbeli Székely címet, amit azóta is időről időre átadnak az arra érdemeseknek. A II. Budapesti Székely Bálon kik vehették át ezt az igazán kedves és szívhez szóló díszoklevelet és igazolványt?
Szász Jenő: Nagy örömömre szolgál, hogy a bál alkalmával újabb három nagyszerű emberrel gyarapodott a Tiszteletbeli Székelység több mint hétezres tábora. Egyikük Németh Szilárd, aki személye révén hidakat épít a szétszakított ország nemzetrészei között. Számos megvalósított terve és valósággá vált álma mutatja nemzeti összetartozásunk feletti sziklaszilárd kiállását és rendíthetetlen elkötelezettségét.
A Tiszteletbeli Székely cím másik új birtokosa Matl Péter, akinek a művészete Vereckén csúcsosodott ki. Magyar lélekkel és magyar lélekből építette meg a vereckei honfoglalási emlékművet, amelyet éppen ezért nem lehet elpusztítani és megsemmisíteni, csak megrongálni, meggyalázni. De mások nem tudják annyiszor megrongálni és meggyalázni, ahányszor mi, magyarok képesek vagyunk és leszünk is azt helyreállítani és szeretetünkkel megszentelni.
Végül, de nem utolsósorban felelevenítettünk egy tizenöt évvel ezelőtti eseményt: 2000. december 16-án - egy héttel Szenteste és négy évvel a gyászos emlékezető népszavazás előtt - Bukarestben, a román válogatott elleni kézilabda Európa Bajnokság elődöntőjében kialudt a csarnokban a lámpa, ezért Farkas Ágnes magyar csapatkapitány gólját nem adták meg a játékvezetők. Szünetben az öltöző felé tartó sportoló így szólt oda a székelyföldi szurkolótábornak: "Nyugalom, gyerekek! Ha nem kapcsolják le teljesen a világítást, akkor nyerünk
" Örömünkre immár Farkas Ágnes is viseli a Tiszteletbeli Székely címet. Ennek a kezdeményezésnek az egyik leglelkesebb pártfogója egyébként éppen az egyik idei kedvezményezettünket, az oklándi székely közösséget terelgető Kelemen Levente unitárius lelkész.
- A Kis-Homoród bal partján fekvő, az egykori Homoródi járás székhelye, Oklánd nagy múltra visszatekintő unitárius közössége mellett kik voltak még a bál kedvezményezettjei és mekkora támogatáshoz jutottak?
Szász Jenő: A bál teljes bevételét a tavalyi évhez hasonlóan négy székely közösségnek ajánlottuk fel, amelyek képviselői természetesen részt vettek a bálon. Az említett oklándi unitárius közösség mellett az árva és nehéz sorsú gyermekeket családi típusú házakban nevelő és rászorulóknak ingyen konyhát biztosító, Bakó Béla Pál ferences szerzetes vezette marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás, a Székelyudvarhely-Szombatfalvi Református Egyházközség által működtetett Református Öregotthon és egy délvidéki szervezet, a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület egy-egy millió forintnyi támogatáshoz jutott a bálozók jóvoltából.
Lőcsei Ilona: "Nem tudjuk vállalni, hogy más földbe tegyenek át"
Lőcsei Ilona és Vilmos
Lőcsei Ilona, a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület titkára az őket ért hatalmas megtiszteltetés és a bál életre szóló élménye mellett azt is elmondta lapunknak, hogy az anyaország ilyetén figyelme jelentős segítség a bukovinai székelység Al-Dunánál való megmaradásának.
- Ki képviselte a délvidéki magyarokat és konkrétan a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Mûvelõdési Egyesületet a II. Budapesti Székely Bálon?
Lőcsei Ilona: Egyesületünket annak elnöke, Lőcsei Vilmos és jómagam mint az egyesület titkára - s egyben az elnök felesége - képviseltük. Jelen volt továbbá Lőcsei Antal is, aki mesemondóként vett részt a bál hivatalos programjában. A mesék mellett érdekes eseményeket is megosztott a jelenlévőkkel a hertelendyfalvi székelyek életéből. Vele tartott a felesége és gépkocsivezetőként Kelemen Attila, aki ugyancsak tagja az egyesületünknek. Rajtunk kívül elfogadta még a meghívást Hertelendyfalváról Halász Béla, a Szerbiai Keresztyén Református Egyház püspöke és felesége, Zsuzsanna tiszteletes asszony.
- Hogyan fogadták a hírt, hogy idén az önök egyesületét is a bál támogatottjai közé választották?
Lőcsei Ilona: Nagy meglepetés volt számunkra az értesülés, kimondhatatlanul nagy örömmel és hálával fogadtuk. A közösségünknek, az egyesületünknek és személy szerint nekünk is megtiszteltetés volt a meghívás, hogy egy ilyen rangos rendezvényen jelen lehettünk. Mi itt, a déli végeken szórványban élünk, szerényen, de a legjobb belátásunk és tehetségünk szerint törekszünk fenntartani az egyesületben a folyamatos munkát és az épületet, amelyet elődeink hagytak ránk. Ők ezt ugyancsak keservesen, nehéz körülmények között, székely furfanggal tudták felépíteni a hatvanas években - 1969-ben fejezték be a székházunk nagytermét -, és ugyanígy nekünk is nagyon nehéz ma fenntartani és megvigyázni azt a jövő nemzedéknek. Azok, akik közösségünkre gondoltak a bál tervezésekor, jártak már szerény otthonunkban - hiszen az egyesületünk is annak számít a tagságunknak -, és úgy értékelték, hogy támogatni kívánnak munkánkban.
- Utólag hogyan értékelik a február 14-én Budapesten a Várkert Bazárban tapasztaltakat?
Lőcsei Ilona: A bál nagyon sikeres volt, legalábbis a jelenlevők számából, a színpadi műsorból és az egésznek a hangulatából ítélve így gondolom. Nekünk ugyancsak sikert jelentett és eredménynek számított, hogy ismét találkozhattunk régi ismerősökkel, akiket már évekkel ezelőtt megismertünk, illetve hogy új ismeretségeket is köthettünk olyan emberekkel, akiket érdekel az Al-dunai bukovinai székelyek sorsa. Életre szóló élményben volt részünk. Öröm volt számunkra, hogy végignézhettük a Gábor Áron-táncdrámát és hallhattuk a szívmelengető köszöntő beszédeket. Az elismerés és a támogatás pedig biztatás számunkra, amely kötelez a szülőföldön való megmaradásra. Mert, amint a versben is meg vagyon írva:
"Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszú hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándormadarak
Hazádnak partiról majd visszaszállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szíves üdvözletet!"
(Tompa Mihály: Levél egy kibujdosott barátom után)
Mi nem tudjuk vállalni, hogy más földbe tegyenek át, tehát marad a remény, hogy az anyaország és a baráti segítő támogatás megsegít abban, hogy maradjon még sokáig meg a bukovinai székelység az Al-Dunánál.
